A bőrdzsekisek - 1. nap

Sziasztok!

Mielőtt belevetnétek magatokat - az igazán rövidke kis bejegyzésembe -, megszeretném köszönni a kilenc (!!!) feliratkozót és a kedves, építőjellegű véleményeket. Sajnálom, hogy ennyit késtem ezzel. Jó olvasást kívánok. 

Ölellek titeket, Alicia.

1970. június 18., Hétfő, első nap

A buszról délelőtt tizenegykor szálltunk le. Mindenfelől özönlöttek a tizennégy és tizenhét év közötti fiatalok, csinos kis ruhákban. A fiúknak érdekesen volt a hajuk zselézve, a lányok pedig a nővéremhez hasonlóan öltöztek fel. Petire néztem, aki elég nyugtalan volt, így bátorítóan rámosolyogtam, majd elindultunk az IFI TÁBOR tábla irányába. A bejáratnál egy stand volt lehelyezve, ahol egy nagyjából húsz éves lány ücsörgött. Be kellett diktáljuk neki a nevünket, ezután a kezünkbe nyomott egy cetlit, amin számok voltak.

- Ezek a szobaszámok - magyarázta -, keressétek meg a szobáitokat és pakoljatok le. A lány részleg a bal oldalon van, egy kis ösvény vezet oda, a fiú részleg pedig jobbra, ahova szintén egy ösvény vezet.

- Hé! Akkor nem alhatunk a lányokkal? - zsörtölődött hátul egy fiú.

- Természetesen nem, de a táborvezetők majd mindent elmagyaráznak nektek. Most pedig haladjatok, feltartjátok a sort - siettetett minket unottan. Biztos nem volt kellemes ott üldögélni egész délelőtt, és mindenkinek elmondani, hogy balra a lányok, jobbra pedig a fiúk találhatók, úgyhogy teljes mértékben megértettem őt.

Ahogy beléptünk a tábor területére, valami furcsa érzés fogott el. Kellemes, nyugodt. Mintha egy pillanatra meghaltam volna és a Paradicsomba kerültem volna, ahol aztán semmi gondom nem volt. A táborhelyet hatalmas fenyőfák és tölgyfák vették körül, egy nagy pázsitrész terült el előttünk, ahova már az előttünk érkezők leheveredtek és fűszálakat rágcsáltak. Az eget egészen világoskéknek láttam, szinte már fehérnek, a füvet pedig mentazöldnek. Két oldalt megpillantottam a kis ösvényeket, amik eléggé belógtak az erdőbe, két megfigyelő torony volt, ahol majd felváltva őrködünk. Rozi két évben is táborozott itt, azt mondta, hogy ez csak program, hogy fontosnak érezzük magunkat, de igazából nincs mitől félnünk. Nem fognak vietnámi katonák ránk támadni, vagy ilyesmi.

- Hányas szoba a tied? - fordultam Peti felé.

- Tizenhárom - mondta nyugodtan, de pár másodperc után eltorzult az arca.

- Baj van? - ijedtem meg teljesen, majd kikaptam a kezéből a táskáit és a könyvét.

- A tizenhármas egy balszerencsés szám. Péntek tizenharmadika, a könyvben is tizenharmadikán gyilkolják meg Elisabethet - hadarta. - Ez valami jel, Sári! - nézett a szemembe.

- Peti, nyugodj meg. Ez csak a véletlen műve. Rendben? - próbáltam nyugtatni őt, de úgy tűnt nem hatott. - Hé! Kérjünk másik szobát, vagy bátor fiú leszel? - mosolyogtam rá.

- Én-én bátor vagyok! Kérem a táskámat, megyek és lepakolok - vette el tőlem a holmijait, majd megindult az ösvény felé. - Majd kereslek - fordult vissza, én pedig bólintással jeleztem, hogy el is várom.

Én is megindultam balra, végig a kis ösvényen. Két oldalt bokrok voltak és fenyőfák, jobb felől egy teraszt pillantottam meg, beljebb az erdőben, futórózsák ölelték körbe a tartóoszlopokat. Nagyon hangulatos volt.

Ahogy haladtam tovább megpillantottam egy táblát, "Lánykuckó, fiúknak belépni szigorúan TILOS!" alá pedig krétával valaki odaírta, hogy "Kivéve, ha Fenyő Miklós vagy, mert akkor gyere". Jót mosolyogtam rajta, majd felemeltem a tekintetem a "Lánykuckó"-ra. Egy hatalmas épület volt. Nem emeletes, de nagyon hosszú. A szobák ajtajai egy verandára nyíltak, csomó lány üldögélt a padokon, amik közvetlen az ajtók mellett voltak elhelyezve. Hangos nevetések és csacsogások szelték át a területet. Felbaktatva a három lépcsőn, újra szétnyitottam a gyűrött lapot. Huszonhetes.

Végigkullogva a hosszú teraszon, végre megtaláltam a szobámat. Úgy tűnik én voltam az utolsó, aki megérkezett, mert három lány már bent ült.

A szoba egyébként nagyon kicsi volt. Két emeletes ágy helyezkedett el benne és két szekrény, illetve dukált hozzá egy fürdőszoba, amiben csak mosdó volt és egy toalett. Nagyszerű, ezek szerint a zuhany közös lesz.

- Szia - pattant elém egy szőke, frufrus alacsony lány. - A nevem Szabó Orsolya, de szólíts csak Orsinak - nyújtotta felém a kezét, amit kedvesen elfogadtam.

- Váradi Sári.

- Ő ott Mészáros Etelka - mutatott egy piros-pöttyös ruhát viselő fekete hajú lányra.

- De szigorúan szólíts csak Etinek - mosolygott kedvesen.

- Ő pedig - mutatott egy rövid hajú, fiús lányra Orsi -, Várnagy Mária, Mari.

- Üdv - intett kedvesen. - Tied a fölöttem lévő ágy - mutatott fel -, Orsi tériszonyos, úgyhogy te kerültél felülre.

Azonnal feldobtam az ágyra a nehéz táskámat. A súly hatására két kiló por felszállt, amitől először fuldokolni kezdtem, majd nevetni, amihez a többiek is csatlakoztak.

A lányok elmesélték, hogy már tavaly is voltak itt, onnan ismerik egymást és nagyon örülnek, hogy idén egy szobába kerülhettek. Elmondásuk szerint egyszer jártak a Fiúkuckóban, de az valami borzalom volt. A fiúk büdösek és folyton hülyeségeket kiabáltak be, nem ajánlották, hogy betegyem a lábam arra területre. Mari egyébként nem osztotta a véleményüket, ő mindig a fiúknál lógott, mert folyton focizna, és abban a lányok nagyon tehetségtelenek. Állítása szerint ő lesz a következő Puskás Ferenc, csak lányban és ha egyszer végigsétál az utcán virágokat dobálnak majd elé.

- Nem a pápa leszel, csak egy egyszerű focista - mondta gúnyosan Eti. - A fiúk dolga az, hogy egy labda után szaladjanak. Nem a lányoké. Nem hiába nem focizunk, hiszen én személy szerint elvárnám, hogy a labda guruljon utánam.

- Pont, mint az a szegény Jáger Feri, na ő folyton utánad fut - vágta be Orsi, Eti pedig akkorát nevetett, hogy félővolt ránk szakad a mennyezet.

- Feri egy másik téma. Mindig vesz nekem rágót és nincs szívem lekoptatni - rántotta meg a vállát pimaszul mosolyogva.

Talán még egy órát csacsoghattunk így, amikor egy borzalmas szirénahangra lettünk figyelmesek. Mari elmondása szerint ez a gyűlést jelenti, ami mindig a nagyteremben van és ha ezt halljuk, akkor sietős léptekkel ott kell teremnünk. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy talán eltévesztettük az irányt Petivel és a kaszárnyába mentünk, de megnyugtattak, hogy ez az Ifi tábor. Huh, szuper.

A nagyterem a pázsitrész túloldalán volt. Nagy, fehér épület, aminek az oldalára mindenféle szívecskékbe bele voltak vésve nevek, idézetek, ilyesmik. Majd egyik nap átolvasgatom őket.

A terembe értve Orsi azonnal maga mellé ültetett. A székek egymásmellé voltak elhelyezve tíz-tizenegy sorban és egy színpad felé voltak fordítva, olyan volt, mintha színházban ülnék. Halk suttogások, rágócsattogások és köhögések voltak halhatóak a teremeben, tipikusan az az állapot, amikor már unja magát az ember és nem tud magával mit kezdeni.

Jobbról Orsi ült mellettem, a bal felemre pedig egy barna hajú fiú, szemén fekete napszemüveg díszelgett és tiszta feketébe volt öltözve. Elég nagy társasága volt, vagy tizenöt fiú lépett be vele egyszerre. Lökdösték egymást, röhögtek, egymásra ugráltak, nagyon zajosak voltak.

- Az a fiú, aki melletted ül - hajolt oda hozzám Orsi - ő Balázs - suttogta. - A tábor rossz fiúinak egyik alapítótagja. Ők magukat a "Fekete-bőrdzsekiseknek" nevezik - mesélte totál beleéléssel. - Őket jobb elkerülni. Nem a kedvességükről híresek.

- Egy kis figyelmet kérek! - lépett a színpadra egy alacsony, kosztümöt viselő hölgy, aki megszakította Orsi beszédét. - Üdvözlünk titeket az 1970-es Ifjúsági táborban, amelyet immáron tizenegyedik alkalommal tartunk meg itt Balatonszőlősön. A házirendeket Kardos úr fogja nektek elmondani - mutatott egy jó fizikumú, morcos fejű bajszos emberre. Kardos úr a mikrofon elé állt, és elmondta nekünk a házirendet. Röviden: este tíz után nincs kijárkálás, mert annak súlyos következményei lehetnek, csakis akkor mehetünk ki, ha tánc van, de az is szigorúan csak éjfélig tarthat. Reggel pontban nyolckor reggeli, egykor ebéd és este nyolckor vacsora, aki elkésik nem kap belőle. Az őrködés felváltva fog történni a tornyokban. Egy lány és egy fiú, a párosokat Kati néni választja majd ki (ha jól értelmeztem, akkor Kati néni az alacsony, kosztümös nő volt).

Ezután újra Kati néni lépett a mikrofonhoz, de nem értettem, hogy mit mondott, mert a fiúk - bocsánat, a "Fekete-bőrdzsekisek" - éppen valamin röhögtek, a mellettem ülő Balázs mondhatott valami érdekeset.

Mély levegőt vettem. Majd még egyszer és még egyszer. Nyugtattam magam és próbáltam koncentrálni arra, amit Kati néni mond. Egyébként a színpadon többen is álltak. Egy vézna fiúcska, aki a tisztaságért felelt, egy teltebb, idősebb nő, aki a takarítókat képviselte, egy magas nő, aki a szakács volt, azután még két férfi, akik értünk feleltek. Csupa felelősségteljes ember, akik értük vannak itt, ezek a beképzelt fiúk meg nem képesek végighallgatni, hogy mit mondanak.

A gyűlés hamar véget ért, úgyhogy mindenki mehetett a dolgára, mivel még volt fél óra ebédig.

Az első utam azonnal Petihez vezetett, aki az egyik padon ült és olvasott. Még mindig ugyanazt. Mosolyogva közelítettem meg, folyton mosolyognom kell ha ránézek, annyira szerethető és pozitív ember.

- Na, mi újság? - huppantam le mellé a padra. - Miért vagy letört?

- Az egyik Fekete-bőrdzsekis a szobatársam - panaszkodott -, folyton kiszedte a kezemből a könyvet és sértegetett - tolta fel a szemüvegét szomorúan.

- És a többiek? Kedvelnek?

- Igen, a többiek kedvesek, de őket is folyton sértegeti, majd ha nagyobb leszek megkeresem és bemosok egyet a képébe. Hidd el Sári, megteszem - győzködött.

- Gyere, mutasd meg melyik volt az, majd én bemosok neki - álltam fel. Nem szerettem ha valakit ok nélkül bántottak.

Peti félve felállt, majd elindultunk ketten a bőrdzsekisek csoportja felé, akik az egyik tölgyfa alatt fociztak. Nincs melegük feketében?

- Melyik volt az? - álltam meg csípőre tett kézzel, Peti pedig rámutatott az egyik alacsonyabb fiúra. Talán még tőlem is alacsonyabb volt. - Hé Kuka! - kiáltottam oda neki, csak ez az egy törpe név jutott eszembe a Hófehérkéből. A fiú kérdőn rám nézett, majd a mellkasára emelte a mutatóujját. - Igen te, gyere ide.

A többiek is követték, pár másodperccel később pedig az összes kemény fiú körülöttünk állt. Peti a hátam mögé bújt, teljesen jogosan, hiszen én jöttem ide Teréz Anyát játszani, hát meg is eszem amit főztem.

- Ne sértegesd többet a barátomat - fontam keresztbe a mellkasom előtt a kezemet, jelezve, hogy én ezt halál komolyan mondom. Kétlem, hogy leesett nekik, mert hatalmas nevetésbe törtek ki.

- Őt? - húzta elő a hátam mögül Petit az egyik fiú.

- Ne érj hozzá! - rántottam vissza. Újabb nevetés. Ezeknek mi bajuk? Mi olyan vicces ebben?

- Na, ide figyelj kislány - dobta el Balázs a fogai között csüngő fűszálat. - Nem bántsuk többet a barátnődet...

- Fi-fiú vagyok - emelte fel a mutatóujját Peti, amit újabb nevetés kísért.

- Szólj a testednek is - vágta be az alacsony srác, ekkor már a térdüket veregették, annyira vihogtak. Kivéve a Balázst, ő csak pimaszul mosolygott.

- Bocsánat, a barátodat - javította ki magát, amikor már a többiek elcsendesedtek. - Egy feltétellel.

- Nem érdekelnek a feltételeid! Nem vagyunk nyolc évesek, hagyjátok őt békén - mondtam mérgesen. - Gyere Peti - ragadtam meg a riadt fiú kezeit és elhúztam onnan. 

Gyáva volnék? Nem hiszem. Egyszerűen nem érdekelnek a gyerekes emberek. Elmondtam nekik, hogy ne bántsák, de nem fogok mindenféle szabályok szerint élni itt, meg arra várni, hogy mikor füttyentenek. Peti ezek után bátor lesz. 

- Köszönöm Sári, hogy megpróbáltad - ült vissza a padra. - Senki sem állt ki még mellettem. 

- Ez a barátok dolga - rántottam meg a vállam "jaj ugyan" stílusban. 

Sokáig üldögéltünk a padon. Előttünk fociztak páran, a lányok a mellettünk lévő padon fiú neveket írtak fel és sorsoltak, majd nagyokat nevettek azon, ha éppen a tábor legfurább fiúját húzták ki. Kardos úr fáradhatatlanul járkált körbe-körbe, Kati néni pedig legyezővel követte mindenhová.

- Izvinite* - állt meg előttünk egy furcsa fiú. - Gde je treća soba?* - nézett ránk kérdőn. Először Petire néztem, hátha ő érti, hogy miről hadovál a fiú. de Petitől is csak egy vállrántást kaptam.

- Nem értelek, ne haragudj - húztam össze a vállam.

- Soba - ismételte meg, majd mutatta az ujjaival a hármast. Á, tehát a hármas szobát keresi.

- Peti, mutasd meg neki a hármas szobát - utasítottam, Peti pedig azonnal felpattant és vezette a fiút az ösvény felé. De vajon milyen nyelven beszélt?

Este, 21:30 

Már megírtam a levelet anyuéknak és át is adtam Kati néninek, hogy adja fel a postán. Rozinak külön leecseteltem a rossz fiúkat és a lányokat a szobámból. Anyuéknak az ebédről írtam, a környezetről, a vacsoráról - ami egyébként egy felismerhetetlen dolog volt, de azért megettük -, csupa unalmas dologról, ami a szülőket érdekli.

A szobánk előtti veranda szélén ültem. Hallgattam a tücsökciripeléseket, mintha ezren lettek volna. Az ajtók felett csüngő lámpákat különböző bogarak támadták meg - engem pedig a szúnyogok, de nem érdekelt. Kellemes, szellős nyári este volt. Az erdő felől nevetgéléseket hallottam, mögöttem éppen egy Sanyi nevű fiúról pletykáltak, aki annyira helyes, hogy még a végén bűnbe esnek, hátrafordultam, de nem apácák ültek ott, úgyhogy nem igazán értettem, hogy miért esnének bűnbe.

A távolba - túl a fákon - láttam, hogy a toronyban már őrködnek. Ha jól tudom Orsi maga mellé Petit kapta, így ők az első őrködők. Alig várom, hogy kipróbálhassam. A kis toronyban néha-néha láttam Peti alakját, ahogy körbenéz, de azután mindig eltűnt.

A pázsit közepén tábortűz volt, amit rengetegen ültek körül, valaki még gitározott is, úgyhogy úgy döntöttem csatlakozom és megkeresem Etit és Marit.

A fél tábor körülülte a tüzet. Még a szakácsnő is ott álldogált. Nagy nehezen megtaláltam Etit, aki integetett, hogy üljek mellé. Nagyon hangulatos volt, ahogyan a tűzből az apró parazsak utat tőrtek maguknak és a sötét, csillagos ég felé kezdtek el szállni.

A fiú, aki eddig énekelgetett, most rákezdett egy mindenki számára ismerős dalra. Pengette a húrokat, egyedül zenét tudott csinálni.

- Egyszer a Nap, úgy elfáradt - kezdett bele, amit hatalmas tapsvihar követett, gyönyörű hangja volt - elaludt mély zöld tó ölén - már becsukott szemmel énekelte, mi pedig elcsendesedtünk - az embereknek fájt a sötét, ő megsajnált, eljött közénk - ekkora jött a refrén, amit mindenki ismert, így harmincan együtt énekeltük tovább. - Igen jött egy gyöngyhajú lány, álmodtam vagy igazan talán, így lett a föld az ég, zöld meg kék, mint rég.

Egyszerűen fantasztikus érzés volt énekelni a többiekkel.

- Bravó-bravó - tapsolt Kardos úr cinikusan, mire a legtöbben felsóhajtottak. - Elég volt a kornyikálásból! Ha értelmes zenét nem tudtok játszani, akkor ne erőltessétek! Fél tíz múlt. Menjetek tusolni és aludni. Nyomás! - kiabálta. Úgy érzem nem ő lesz a kedvencem.

A szobába még éjfélig beszélgettünk Marival és Etivel. Kiderült, hogy Feri még ide is követte Etit, és még rágót is hozott neki. Marit pedig ma vádlin rúgták focizás közben. Mindenkinek érdekes napja volt. De talán nekem a legérdekesebb.

M a g y a r á z a t: 
*Izvinite - ne haragudjatok, bocsánat, elnézést
*Gde je treća soba? - Hol a hármas szoba?
* Soba - szoba 

Prológus - 0. nap

Már tizenöt perce a táskám mellett ültem és azon gondolkodtam, hogy minden szükséges dolgot belepakoltam-e. Néha-néha beletúrtam idegességemben vállig érő göndör barna hajamba. A tükör elé léptem, megigazítottam térdig érő fehér-kék csíkos ruhámat, majd megint visszadobtam magamat az ágyra.
- Segítsek? – lépett be a nővérem az ajtón. Haja lófarokba volt felfogva, aminek végét gondosan begöndörítette és rózsaszín szalagot tűzött bele. Szép rózsaszín ruha emelte ki karcsú derekát, ajkait halvány szájfény díszítette. Kettőnk közül mindig ő volt a lányosabb. Én alig vártam, hogy hosszú fürtjeimet levágathassam vállig és, hogy végre nadrágot hordhassak. Az ő haja viszont már lassan a derekáig ért és a nadrágokra rá sem akart nézni. Mindig is különböztünk.
- Rám férne – sóhajtottam egy nagyot. – Fogalmam sincs mit pakoljak be. Beletettem pár ruhát, fehérne... – soroltam, de hirtelen belevágott a szavamba.
- Milyen ruhákat? Remélem nem a nadrágjaidat, meg azokat a csúnya csíkos felsőidet. Azok nem szépek, Sári – prédikált a nővérem. – Majd én belepakolok.
- Isten ments! – pattantam fel az ágyról. – Tettem bele ruhákat is, szalagokat is, nyugodj meg – mentegetőztem, a nővérem pedig büszkén bólintott, amolyan "ez az én húgom" stílusban.
Rozinak hála, szinte bele sem fért minden a kézitáskámba, úgyhogy pár "csúnya csíkos felső, bah" kategóriájú blúzt - amiket egyébként imádtam - ki kellett szednem a táskámból, mert csak a helyet foglalta.
- Ez meg mi? - kérdezte Rozi a hátam mögül, mivel háttal álltam neki és hajtogattam vissza a fölösleges felsőket, nem láttam, hogy éppen a naplómat lapozza fel. - Kedves naplóm - kezdte hangosan, mire pszichopatákat megszégyenítő fejjel fordultam felé -, ma először beszélgettem Lajossal - olvasta tovább, én pedig hisztérikusan rávetettem magamat az ágyon hason fekvő nővéremre.
- Add ide! - próbáltam kitépni a kezéből a füzetet, ő meg csak nagyokat nevetett, mintha legalábbis vicceket meséltem volna. - Add már ide! - rúgtam oldalba, mire fájdalmasan felkiáltott.
- Ahú - nyöszörgött, a rúgásom bevált, mert azonnal engedett a szorításból, így könnyedén kitéphettem a kezéből. - Lajos? - ült fel mosolyogva. - Az a tizenegyedikes furcsa srác a C osztályból?
- Igen - sóhajtottam egy nagyot.
- Az összes C osztályba járó diák furcsa, ezt mindenki tudja. Nem hiába kerültünk B-be - csacsogott Rozi, de én már nem hallottam. Csak Lajos gyönyörű barna szemeire tudtam gondolni, meg az első beszélgetésünkre. 

N a p l ó b e j e g y z é s 

1970. április 14. 

Ma először beszélgettem Lajossal! Semmi különösről nem esett szó, éppen a suli ebédlőjében ültünk egymás mellett, amikor megkérdezte, hogy szeretem-e Máté Pétert, én meg csak annyit válaszoltam, hogy "szép dalokat ír". Ennyi volt, de nem számít, végre beszélgettünk.

Az ember érzi, hogy mikor szerelmes. Lepkék a hasunkban, izzad a tenyerünk és folyton mosolygunk. Az összes tünet megvolt, mikor Lajos hozzám szólt. Gyönyörű barna szemeivel mélyen az enyémbe nézett, alig volt öt másodperc, mégis olyan hosszúnak tűnt. "Hosszadalmas" szemezésünket István, a suli rossz fiúja zavarta meg, amikor hirtelen felugrott az asztalra és elkezdte énekelni a Hungária együttes egyik nagy slágerét a Csavard fel a szőnyeget. Mindenki István felé kapta a fejét, akinek ugyan jó hangja volt, de a házirend tiltotta, hogy az asztalokon ugráljunk, úgyhogy még izgalmasabb volt. István mellé felpattant még Oszi és Gyuri, akik Elvis Presley módon táncoltak körülötte. Összességében mindenki jót mulatott. Bárcsak hosszabb lett volna az a szemezés...

•••

- Tessék ötven boríték, mind megvan címezve, neked csak meg kell írnod a levelet és feladnod a postára - nyomta anyu a kezembe a borítékokat én pedig hálásan néztem rá, hogy ő még erre is gondolt.
- Muszáj mennem? - nyafogtam. De látva apu szigorú tekintetét, inkább megölelgettem őket gyorsan és a busz felé vettem az irányt. Jobb nem ujjat húzni apuval, pláne ha pénzkiadásról van szó, olyankor igen kapzsi tud ám lenni.
- Hé, Sári! - kiabált utánam Rozi. - Vigyázz magadra és nekem külön írj - mosolygott kedvesen a nővérem. Én pedig bólintottam egyet és felszálltam az ócska, rozoga, öreg - talán még az első világháborúból fennmaradt buszra és imádkoztam, hogy guruljon el Balatonszőlősig.
Fel sem tűnt és már a második megállóban álltunk meg. Időközben elővettem a fekete borítójú naplómat és lejegyzeteltem, hogy milyen is a busz állapota.
- Ne haragudj, szabad ez a hely? - hallottam balról egy erőtlen hangot. Azonnal összecsaptam a naplómat és a barna bőr táskámba csúsztattam.
- Persze, ülj csak le nyugodtan - válaszoltam kedvesen és végigkövettem a szemeimmel, ahogyan leül. - Váradi Sára vagyok, a barátoknak csak Sári - nyújtottam felé barátságosan a kezem.
- Péter, Juhász Péter - szorította meg enyhén a kezemet. Haja félre volt zselézve, barna keretes szemüveget viselt, kötött pulcsival és rövid nadrággal. Érdekesen festett, mégis volt benne valami szerethető.
- Merre tartasz? - próbáltam barátkozni.
- Balatonszőlősre megyek az Ifjúsági táborba - tolta fel mutatóujjával a szemüvegét. - Te?
- Én is! - örvendeztem. - Ez nagyszerű, legalább már ismerünk valakit. Ez egy szép barátság kezdete - nevettem fel, mire Peti csak elmosolyodott. 

Az út további része csendesen telt. Én bámultam az ablakon kifelé, néztem az elsuhanó tájakat, Peti pedig olvasott valami könyvet, fogalmam sincs melyiket, de nagyon izgult rajta, néha még fel is mordult, vagy szidta a főszereplőt. Összességében jól telt az út, mert mindig tudtam nevetni Peti kétségbeesett arcán, aki folyton csak azt hajtogatta, hogy "nehogy a portás legyen a gyilkos, csak nehogy ő". 

A busz rádiójában halkan egy Szécsi Pál dal szólt, aminek kifejezetten örültem, ugyanis három éve, amikor fellépett a Táncdalfesztiválon azonnal ő lett a kedvencem. A mai napig szerelmes vagyok belé, még levelet is küldtünk be Rozival, hogy biztosan a nyertesek között legyen. Azt nem tudom pontosan, hogy hányadik lett - talán a harmadik -, de a nővérem számára - és persze számomra is - az első helyen végzett. Bár a rádió eléggé recsegett-ropogott, azért kivehető volt a Csak egy tánc volt című nótája, eljátszottam a gondolattal, hogy ezt Pál küldi nekem. Csakis nekem. 

- Szereted ezt a dalt? - fordult felém Peti. 

- Kedvencem. De miért kérdezed? 

- Csak mert mióta megszólalt, azóta mosolyogsz - rántotta meg a vállát mosolyogva, majd folytatta a krimijét.