Prológus - 0. nap

Már tizenöt perce a táskám mellett ültem és azon gondolkodtam, hogy minden szükséges dolgot belepakoltam-e. Néha-néha beletúrtam idegességemben vállig érő göndör barna hajamba. A tükör elé léptem, megigazítottam térdig érő fehér-kék csíkos ruhámat, majd megint visszadobtam magamat az ágyra.
- Segítsek? – lépett be a nővérem az ajtón. Haja lófarokba volt felfogva, aminek végét gondosan begöndörítette és rózsaszín szalagot tűzött bele. Szép rózsaszín ruha emelte ki karcsú derekát, ajkait halvány szájfény díszítette. Kettőnk közül mindig ő volt a lányosabb. Én alig vártam, hogy hosszú fürtjeimet levágathassam vállig és, hogy végre nadrágot hordhassak. Az ő haja viszont már lassan a derekáig ért és a nadrágokra rá sem akart nézni. Mindig is különböztünk.
- Rám férne – sóhajtottam egy nagyot. – Fogalmam sincs mit pakoljak be. Beletettem pár ruhát, fehérne... – soroltam, de hirtelen belevágott a szavamba.
- Milyen ruhákat? Remélem nem a nadrágjaidat, meg azokat a csúnya csíkos felsőidet. Azok nem szépek, Sári – prédikált a nővérem. – Majd én belepakolok.
- Isten ments! – pattantam fel az ágyról. – Tettem bele ruhákat is, szalagokat is, nyugodj meg – mentegetőztem, a nővérem pedig büszkén bólintott, amolyan "ez az én húgom" stílusban.
Rozinak hála, szinte bele sem fért minden a kézitáskámba, úgyhogy pár "csúnya csíkos felső, bah" kategóriájú blúzt - amiket egyébként imádtam - ki kellett szednem a táskámból, mert csak a helyet foglalta.
- Ez meg mi? - kérdezte Rozi a hátam mögül, mivel háttal álltam neki és hajtogattam vissza a fölösleges felsőket, nem láttam, hogy éppen a naplómat lapozza fel. - Kedves naplóm - kezdte hangosan, mire pszichopatákat megszégyenítő fejjel fordultam felé -, ma először beszélgettem Lajossal - olvasta tovább, én pedig hisztérikusan rávetettem magamat az ágyon hason fekvő nővéremre.
- Add ide! - próbáltam kitépni a kezéből a füzetet, ő meg csak nagyokat nevetett, mintha legalábbis vicceket meséltem volna. - Add már ide! - rúgtam oldalba, mire fájdalmasan felkiáltott.
- Ahú - nyöszörgött, a rúgásom bevált, mert azonnal engedett a szorításból, így könnyedén kitéphettem a kezéből. - Lajos? - ült fel mosolyogva. - Az a tizenegyedikes furcsa srác a C osztályból?
- Igen - sóhajtottam egy nagyot.
- Az összes C osztályba járó diák furcsa, ezt mindenki tudja. Nem hiába kerültünk B-be - csacsogott Rozi, de én már nem hallottam. Csak Lajos gyönyörű barna szemeire tudtam gondolni, meg az első beszélgetésünkre. 

N a p l ó b e j e g y z é s 

1970. április 14. 

Ma először beszélgettem Lajossal! Semmi különösről nem esett szó, éppen a suli ebédlőjében ültünk egymás mellett, amikor megkérdezte, hogy szeretem-e Máté Pétert, én meg csak annyit válaszoltam, hogy "szép dalokat ír". Ennyi volt, de nem számít, végre beszélgettünk.

Az ember érzi, hogy mikor szerelmes. Lepkék a hasunkban, izzad a tenyerünk és folyton mosolygunk. Az összes tünet megvolt, mikor Lajos hozzám szólt. Gyönyörű barna szemeivel mélyen az enyémbe nézett, alig volt öt másodperc, mégis olyan hosszúnak tűnt. "Hosszadalmas" szemezésünket István, a suli rossz fiúja zavarta meg, amikor hirtelen felugrott az asztalra és elkezdte énekelni a Hungária együttes egyik nagy slágerét a Csavard fel a szőnyeget. Mindenki István felé kapta a fejét, akinek ugyan jó hangja volt, de a házirend tiltotta, hogy az asztalokon ugráljunk, úgyhogy még izgalmasabb volt. István mellé felpattant még Oszi és Gyuri, akik Elvis Presley módon táncoltak körülötte. Összességében mindenki jót mulatott. Bárcsak hosszabb lett volna az a szemezés...

•••

- Tessék ötven boríték, mind megvan címezve, neked csak meg kell írnod a levelet és feladnod a postára - nyomta anyu a kezembe a borítékokat én pedig hálásan néztem rá, hogy ő még erre is gondolt.
- Muszáj mennem? - nyafogtam. De látva apu szigorú tekintetét, inkább megölelgettem őket gyorsan és a busz felé vettem az irányt. Jobb nem ujjat húzni apuval, pláne ha pénzkiadásról van szó, olyankor igen kapzsi tud ám lenni.
- Hé, Sári! - kiabált utánam Rozi. - Vigyázz magadra és nekem külön írj - mosolygott kedvesen a nővérem. Én pedig bólintottam egyet és felszálltam az ócska, rozoga, öreg - talán még az első világháborúból fennmaradt buszra és imádkoztam, hogy guruljon el Balatonszőlősig.
Fel sem tűnt és már a második megállóban álltunk meg. Időközben elővettem a fekete borítójú naplómat és lejegyzeteltem, hogy milyen is a busz állapota.
- Ne haragudj, szabad ez a hely? - hallottam balról egy erőtlen hangot. Azonnal összecsaptam a naplómat és a barna bőr táskámba csúsztattam.
- Persze, ülj csak le nyugodtan - válaszoltam kedvesen és végigkövettem a szemeimmel, ahogyan leül. - Váradi Sára vagyok, a barátoknak csak Sári - nyújtottam felé barátságosan a kezem.
- Péter, Juhász Péter - szorította meg enyhén a kezemet. Haja félre volt zselézve, barna keretes szemüveget viselt, kötött pulcsival és rövid nadrággal. Érdekesen festett, mégis volt benne valami szerethető.
- Merre tartasz? - próbáltam barátkozni.
- Balatonszőlősre megyek az Ifjúsági táborba - tolta fel mutatóujjával a szemüvegét. - Te?
- Én is! - örvendeztem. - Ez nagyszerű, legalább már ismerünk valakit. Ez egy szép barátság kezdete - nevettem fel, mire Peti csak elmosolyodott. 

Az út további része csendesen telt. Én bámultam az ablakon kifelé, néztem az elsuhanó tájakat, Peti pedig olvasott valami könyvet, fogalmam sincs melyiket, de nagyon izgult rajta, néha még fel is mordult, vagy szidta a főszereplőt. Összességében jól telt az út, mert mindig tudtam nevetni Peti kétségbeesett arcán, aki folyton csak azt hajtogatta, hogy "nehogy a portás legyen a gyilkos, csak nehogy ő". 

A busz rádiójában halkan egy Szécsi Pál dal szólt, aminek kifejezetten örültem, ugyanis három éve, amikor fellépett a Táncdalfesztiválon azonnal ő lett a kedvencem. A mai napig szerelmes vagyok belé, még levelet is küldtünk be Rozival, hogy biztosan a nyertesek között legyen. Azt nem tudom pontosan, hogy hányadik lett - talán a harmadik -, de a nővérem számára - és persze számomra is - az első helyen végzett. Bár a rádió eléggé recsegett-ropogott, azért kivehető volt a Csak egy tánc volt című nótája, eljátszottam a gondolattal, hogy ezt Pál küldi nekem. Csakis nekem. 

- Szereted ezt a dalt? - fordult felém Peti. 

- Kedvencem. De miért kérdezed? 

- Csak mert mióta megszólalt, azóta mosolyogsz - rántotta meg a vállát mosolyogva, majd folytatta a krimijét.